...Úristen!
Annyira vártam, annyira szerettem volna, annyira sokszor elképzeltem... és most itt van, úristen!
Amikor az ember lánya megtudja, hogy egy másik lélek érkezett a pocakjába, jó esetben felhőtlen boldogságot érez. Maga elé képzeli a kisbabáját, végiggondolja, mit szeretne, ha örökölne magából és a párjából, s hosszas gondolkodás után eljut a jövőben választható egyetemek listájához. Minden szépnek, egyszerűnek, másodlagosnak tűnik, az egész világ csak az ember lányából és az új kis lélekről szól.
Én mindig azt gondoltam, van az égben egy hosszú felhő, amin ülnek a kisbabák. Egyszerre csak egy pottyanhat le a Földre a sor legvégéről, aki már tudja, melyik családhoz kerül. Az enyém pedig még nem került sorra. Tudja, hogy az enyém lesz és azt is tudja, mikor, engem pedig türelemre tanít, arra, hogy a jó dolgokra érdemes várni.
Aztán letelt az idő. Az én kis angyalkám pedig leesett a felhőről. Boldogságomat nem tudtam sokáig magamban tartani, a férjemet még a hajnali órán felébresztettem "APA LESZEL!!!" kiáltással, aki a legmélyebb álmából felriasztva, a vádlimat végigsimítva nyögte, hogy "Jóvan...", de még ezen is csak nevettem. Nevettem a mások mosolyán, mikor megtudták titkomat, s nevettem akkor is, ha irigy pillantásokkal mértek engem végig.
S ekkor az ember azt hiszi, innentől minden egyszerű és szép. S fájdalmas csalódással veszi tudomásul, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik...
Emlékszem, már a legelején meg kellett tanulnom, hogy az emberek nem tudnak feltétel nélkül örülni a mások boldogságának. Még akkor sem, ha hasonló öröm már nekik is jutott az életük során, azaz van már gyermekük.
A legtöbb ember a 9 hónap során mindent elkövetett, hogy hányásig idegesítsem magam azokon a rémtörténeteken, amik természetesen mindig a mesélővel, vagy annak unokatestvérének unokatestvérével, meg annak az ismerősével történtek. A korai vetélésről, a korai elhalásról, a koraszülésről, és minden egyéb olyan dologról, aminek legalább a nevében szerepel a "kora" előtag. Aztán szépen kiműveltek engem a különböző fogyatékosságokról, az általam elfogyasztott ételek rendkívül káros hatásairól, s minél előrébb voltam a terhességben, annál ijesztőbbek és borzasztóbbak voltak a történetek. Lefogadom, ilyeneket maguk a mesélők is hallgathattak az ő idejükben és bizonyára nekik sem okoztak velük különösebb örömöt, de aztán ezt szinte mindenki nagyon könnyen elfelejtette, és évekkel később gond nélkül ijesztgettek engem.
Ahogy közeledett a szülés időpontja, szinte még az utcán velem szembe jövő emberek is azt szajkózták, mennyire bele fogok halni a fájdalomba, a kínba és a szenvedésbe. Mint ahogy a kovácserzsi, meg a tótnékati, akik, vagy azoknak valamelyik fel- és elmenőjük minimum 24 órát vajúdott, a falat kaparta, a kórházi zöld csempét bontotta, a férje kezét marta véresre. Ilyenkor pedig az ember lánya alaposan belecsinál abba a bizonyos gatyába.
Jaj, ki ne hagyjam a 37-38. hét körül végighallgatott, az anya vagy a gyermek halálával végződő sztorik eufórikus örömét. Nem, ezeket a nőket nem lehet otthagyni, körülfognak és leszorítanak, a padlóra a lelked, a székhez a feneked, és nincs menekülés.
Közben az anyukád - aki, mint azt a saját létezésed bizonyítja, legalább egyszer végigcsinálta az egészet előtted - próbálja önteni beléd azt a bizonyos lelket, ami ha máshogy nem is, de ráveszi arra remegő térdeid, hogy ha eljön az idő, a szülőszobába vigyenek, de nem hiszel neki. Hogy is hinnél, hisz' ő azt mondja, amit te hallani akarsz, nem az igazat, és különben is...! Anya, hagyjál már!
Majd eljön a perc. És rájössz, hogy ez az egész a legcsekélyebb mértékben sem olyan borzasztó, mint amennyire mások azt elővetítették. Minden magától értetődően történik, nincs idő félni, megijedni, nyomni kell, levegőt venni, levegőt benntartani, és kész.
A többieknek pedig küldesz egy képzeletbeli fityiszt és suhanó vigyorral a szád szélén tanulod meg, hogy az elmúlt 9 hónap gyötrelme nem szólt másról, csak arról, hogy a többi nő bizonygassa, az ő szerepe mennyire nagy és nehéz a gyerekvállalásban. És ehhez téged használtak fel áldozatként.
